"Azért van olyan sok vélemény, mert a gondolatok száma végtelen, a papír pedig nem tud tiltakozni." (Kobzi János)

2016. június 14., kedd

Ki itt belépsz...





Falidísz- monitorok a Honvédban. Hónapok óta ugyanazt a helyzetet mutatják
Csúcsrajáratott egészségügyünkről mutat hű tükörképet az alábbi tragikomédia.

Első felvonás:

Szombat este. Gyomorvérzés gyanú miatt telefon az ügyeletre. Köszönés helyett kérdés, hogy ugyan már mondjam meg a párom tajszámát. Természetesen fejből és azonnal, mert ugye az idő drága. Neki. Az, hogy mi a panasz, az ügyeletest abszolute nem érdekli, csak a TAJ. (Gondolom TAJ nélkül se ügyelet, se mentő, még mit nem. Ott tessen megdögleni.) Végre előkerül az a nyüves papír, s lőn csoda, történik intézkedés is, és már hajlandó a hölgy a szimptóma után is érdeklődni. Ennek hatására úgy uszkve húsz percen belül megérkezik egy mentőnek látszó beteghordó alkalmatosság, amelyben se ápoló, se orvos, csak egy huszonéves, nem kicsit beképzelt betegszállító és a sofőr. Azért mondom, hogy mentőnek látszó tárgy, mert az antik időben létezett werkfabrik Nisa ehhez képest egy hintó volt. Egy gyomorvérzéses betegnek kimondottan felüdülés egy ilyenben elzötyögni a kórházig. Már ha kitalálják, hogy melyikbe is menjenek. Ugyanis információs századunkban csupán arról nincs információ, hogy egy ellátásra szoruló súlyos beteget melyik gyógyintézménybe is vigyék. Szerencsére a beteghordó okostelefonja megmondja a tutit és irány a lakhely szerinti Margit Kórház. Beteggel fel a belosztályra, beteghordó kérdése két, éppen ott lézengő orvoshoz (?): „Jó helyen járunk?”. „Az attól függ, hogy hoznak vagy visznek” – volt a humorosnak szánt válasz. „Hozunk” – mondja a fiatal, mire az orvos: „Ugye mondtam, hogy rossz helyen járnak”, majd hipokrátészi hevülettel épületes vitába kezdenek, hogy ki is a hibás, meg különben is a dokiknak ugye nincs kedve egy akut helyzettel bíbelődni. Na ja, az EB. Kísérő hozzátartozó nem kis ingerültséggel vág a vég nélküli polémiába: „ Már bocsánat uraim, de éppen itt van a tolókocsiban egy hölgy, aki rettenetesen rosszul érzi magát. Nem inkább vele kellene foglalkozniuk?”. Hirtelen csend, majd az orvos ellentmondást nem tűrve: „Vigyék a Honvédba! Beteggel vissza a mentőszerűségbe, irány a Honvéd Kórház.

Második felvonás:

MH Sürgősségi Betegellátó Központ, melynek centrumvezető főorvosa bizonyos Dr. Zacher Gábor. Nyilván sokaknak ismerős a név, s nem véletlenül. (Ez az az intézmény, amelynek főbejárata előtt, öt méternyire az ajtótól halt meg nem rég egy infarktusos rászoruló… mert orvos az utcára ugyebár nem – volt a jelszó) Szóval szerencsétlenségére ebben a csili-vili műintézményben köt ki a beteg, amely csillog Pártunk és Kormányunk, valamint az Európai Unió támogatásától, s amelyben több a biztonsági őr, mint az orvos és ápoló. Este nyolc óra körül jár az idő. Négy-öt beteg várakozik az ellátásra. Az akut vérzéses, állandó hányingerrel küzdő beteget át egy hordágyra, félretolják a folyosóra, úgymond pihentetni. Múlik az idő. Eltelik egy óra… el kettő… el három… A kutya sem néz a betegre, azt sem kérdi senki, hogyan érzi magát.  Itt akár meg is dögölhet bárki, azt sem vennék észre. Végre fél tizenkettő táján kegyeskedik az apparát mozgolódni. Éjfél. Be a vizsgálóba, vér, vizelet, miegyéb, majd beteg vissza a folyosóra. Közben kap egy fiziológiás infúzióbekötést, mert már szinte csak hálni jár belé a lélek. Ennek a palacknak fél órán belül üresnek kellene lennie, de a rossz bekötés miatt és az apparát hozzáértése miatt nem működik a dolog. A hozzáértést jól példázza, hogy se egy infúziós állvány, se egy nővér, aki észrevenné a „selejtet”. A palack ott hever a beteg mellett, a hozzátartozó merészel szólni, hogy ez így nem stimmel. Morcos nővér akasztja a
állványra az infúziót és hagyja ismételten faképnél a beteget. A rossz kanülbevezetés miatt a palack még hajnali hatig sem ürül le. Ugyanis addig tartott a laboreredmények megszületése. A XXI. században, egy állítólag hiper-szuper egészségügyi intézményben. (Kíváncsi lennék, hogy egy valóban sürgős, traumás esetben is így járnak el a Honvédban? Mert ha igen, akkor hagyjon fel minden reménnyel, aki ide belép.)

Harmadik felvonás:

Reggel nyolc óra.  Ugyanúgy a folyosón. Megérkezik a váltás. Hozzátartozó ismételten okvetetlenkedik a rossz infúzióbekötés miatt. Az új, fiatalabb korosztályhoz tartozó nővér agresszív kismalac módjára támad, mondván, ő nem tud semmit, ő nem tehet róla. 12 órai várakozás után a beteg elhaló hangon csak annyit mond: „De hiszen én is ember vagyok”, mire a hozzátartozó annyit jegyez meg – mintegy helyretéve a „kismalacot”: - Asszonyom (agresszív kismalac : „Nem vagyok asszony…”) … szóval hölgyem, nincs miért védekeznie, csak a segítségét kérjük.” Nővér teker az infúzión és idegesen el. Ám nem változik semmi. Kis idő múlva egy kipihentebb segédápoló jön arra és kétségbeesve pillant a bekötésre. „Uramisten! Ki rakta ezt fel?” majd egy szó nélkül szakszerűen beköti az infúziót és mi nem árulkodunk, csak keserűen konstatáljuk a tényt, miszerint emberség és hozzáértés terén is jelentős lehet a különbség.

Intermezzó:

Idős házaspár. A feleség nagyon rosszul van már a folyosói fekvéstől, a férj ideges. Nem csoda, szombat délután 4 óta várnak a szállítóra, hogy haza vigye őket. Most vasárnap reggel nyolc van és a kocsi még sehol. Hol vagyunk mi hozzájuk?!

Más: Két mellékhelyiséget látogattunk meg a kórházi tartózkodásunk 16 órája alatt. A nőiben felszaggatva és félredobva az ülőke (nem mintha gusztusa lenne az embernek ráülni) a férfiben szétzúzott, mocskos, takarítatlan illemhely, használhatatlanná amortizált öblítő-szerkezettel. Az ország állítólagos legmodernebb egészségügyi intézményében. Akkor milyen lehet a többi. Csoda, ha ezerrel terjednek a kórházakban a legkülönbözőbb bakteriális fertőzések?

Epilógus:

Vasárnap, délelőtt 11 óra. Végre megszületik a diagnózis és közlik a bicskanyitogató tényt: Most további kezelésre, esetleges műtéti beavatkozásra, avagy megfigyelésre átirányítják a beteget a lakhely szerinti kórházba. Két órás mentőt tudnak biztosítani. A tizenhat órás kálvária miatt beteg és hozzátartozó már menekülne, meg aztán ott az idős házaspár várakoztatásának példája, így hát köszönik szépen, de nem kérnek belőle, csak adják a papírt és majd mennek ők taxival. „Természetesen, de csak saját felelősségre” - szól a verdikt, mert ugye a taxi karambolózhat (a mentő nem!) és a felelősség ugyebár…  És ezt szigorúan alá is íratják. Naná, majd nem! De ez sem egyszerű, mert a taxióra ketyeg, és a doktornak ippeg az jut eszébe, hogy volna még egy kétperces vizsgálat, amit elfelejtettek megejteni. Nosza rajta két perc már nem a világ. Ám a kétpercből majd egy óra lett, mert a „főorvos úr éppen valahol rejtőzködött és az aláírása nélkül senki, sehova. Így hát csak háromnegyed 12-re sikerült elhagyni a műintézményt. Ja kérem, nem az orvos kontójára ketyeget a taxióra. De már semmi sem drága, csak el innen, el, ahogyan Madách - Az ember tragédiájában mondogatja Ádám Lucifernek.
(Megjegyzés: A HM Betegellátó Központból senki meg ne próbáljon taxival távozni, legalábbis olyan szolgáltatóval, amely számára szimpatikus. Ugyanis a legnagyobb hatalom - mint mindenhol – a hetvenhetedik senki biztonsági őr. Kérdésemre, miszerint bejöhet-e egy taxi a mentőbejáraton, hogy a mozgásában akadályozott beteg eképpen távozhasson, a válasz határozott igen volt. „Akkor hívok egyet – mondom, mire a hatalmi arrogancia: „Na azt már nem! Ide csak az a taxi jöhet, amelyiket én hívom!” Na persze! Üzlet az üzlet, pacsi a taxistól.)

A slusszpoén az egészben, hogy a befogadó kórház, ahová a Honvédból átirányítottak, az a kiválóan felszerelt Margit Kórház, ahonnan az előző este folyamán elhajtottak a munkaundorban szenvedő orvosok. Ja, és el ne felejtsük: Mindezért fizetjük az európai viszonylatban is a legmagasabb társadalombiztosítási járulékot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése